Vidék és alternatíva




Vidék és alternatíva



Az ökonómia szó jelentése az idegen kifejezések szótára szerint: gazdaság; gazdálkodás, takarékosság. Jelenleg úgy tűnik, hogy csaknem minden termelési ág perifériáján megjelenik az ökonómia fogalma; a vadászattól a bodzatermelésen át a parafadugó-gyártásig, leginkább a maradékok legjobb hasznosításának szinonimájaként. Házi fogalomtáramban először a költészet kapcsán merült fel ez a szó: abban a modellben, melyet eddig legrészletesebben nemrég megjelent, Kivezetés a költészetből – Hogy olvassunk kortárs verset? című munkámban dolgoztam ki, a költészet ökonómiájának fogalomkörét a versnek mint sajátos, nem a hétköznapi kommunikáció keretei közt értelmezendő, közlő szövegtípusnak a jelölő és nem jelölő elemekkel való gazdálkodására alkalmazom.

Mondanom sem kell, hogy az ökonómia jelentése sokkal általánosabb a „régi világban”; eszméjét nyugodtan tekinthetjük egy lecsengett, régi világ alapgondolatának, jellegadó címkéjének is. Ez a „régi világ” most nem kritikai fogalomként szerepel szóhasználatomban, hanem rekonstrukció: egy utópia rekonstrukciója. Egy ideális gazdálkodás elemeit próbálom a tizennyolcadik századi magyar társadalomban utolérni, úgy, ahogy akkor és ott, részben és töredékesen, jól-rosszul megvalósult. Horatius „Kis gazdaság: nagy boldogság” kezdetű költeménye (Földi fordításában) az ökonómián alapuló életvitel himnusza és zsoltára. A „jó élet” (minden politikai eszmélkedés első kategóriája) alapja, véli Horatiussal Földi, a mérték. Az emberi léptékű társadalom, vagyis az ökonómia Horatius (és Földi) világában még az életvitelről való gondolkodás centrumában kapott helyet. 


Földi a regényes tizennyolcadik századi életvitelnek regénybe illő típusa. Nagyszalontán született 1755-ben (Arany „földije”), és mintegy végszóra, 1801-ben, a tizennyolcadik századdal szenderült örök nyugalomra. Orvos, természettudós, költő. Idézzük a wikipédia rövid szócikkét teljes terjedelemben: „A debreceni Református Kollégiumban tanult, 1784-től a pesti Tudományegyetem Orvoskarának hallgatója. Orvosi tevékenységét Szatmáron (Szatmárnémeti) kezdte. E teendői mellett a nyelvtan, a verstan, a természetrajz és a természettudomány magyar terminológiájának kialakítása is érdekelte. Levelezett Kazinczy Ferenccel, s folyóiratainak állandó munkatársa, valamint a Magyar Múzeum korrektora lett. 1792-ben megnyerte a Hadi és Más Nevezetes Történetek című lap pályázatát, amelyet a lap két szerkesztője, Görög Demeter és Kerekes Sámuel hirdetett meg új magyar nyelvtan írására. Dolgozatában kimutatta, hogy nyelvszokásunk tele van ellentmondásokkal. 1791-ben a Hajdú kerület orvosa lett, s Hadházra (Hajdúhadház) költözött. Ott érdeklődése a magyar nyelvű állat- és növényrendszer kidolgozása felé fordult. Egy értekezésében (Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról – Bécs, 1793) a magyar növénynevek rendszerezését és osztályozását tűzte ki célul. Linné Critica Botanicáját véve alapul, részletes bírálat alá vette az akkor ismert magyar növény- és állatneveket, behatóan tárgyalta eredetüket, és javasolta sok – általa hibásnak, megtévesztőnek vagy sértőnek vélt – név kicserélését vagy javítását, továbbá újak alkotását. E munka szolgált alapul Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály első magyar nyelvű növényhatározója, a Magyar Füvész Könyv (Debrecen, 1807) elkészítéséhez. A svéd tudós rendszerét magyarul az általa tervezett sorozat (Természeti História) első és egyetlen kötetében: A’ Linné Systemája szerént. Első tsomó. Az állatok országa. A Földi halála után fél évvel Pozsonyban megjelent könyv az első rendszeres magyar nyelvű állattan.” Ez a boldog és sokoldalú tizennyolcadik századi lendület él tovább a magyar romantika nagy munkáiban (Berzsenyi cikket ír A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, Vörösmarty maga is Széchenyi reformjaiért rajong, aktív közéleti szereplő, szerkesztő, akadémikus, képviselő, korántsem világtól elvadult romantikus); ám megtörik a legjobb szándékú, ám részlegesnek maradt '48. árp. 11-i államreform, még inkább az alkotmányosság kontinuitását megteremtő '67-es kiegyezés kompromisszumaiban.

Félreértés ne essék: a jobbágyi munkán alapuló feudális társadalomszervezet ugyancsak megérdemelte a dinamitot. De Bibó elemzéseit olvasva aligha marad kétely, hogy negyvennyolc után is a magyar politikai vezető réteg – részben a nemzetiségi kérdések megoldatlansága, részben a társadalomszerkezeti feszültségek feloldására való erélytelenség miatt – színlelt egyensúly fenntartására szövetkezett Ausztriával. Az a bizonyos „boldog békeidő”, hiába jelent látszat-gyarapodást, látszat-polgárosodást, látszat-kultúrát: részeredményeire ellenére alapvetően beteg és velejéig hazug. Mikszáth Milyen a magyar iparos? című munkájában (1883) megrajzolja Sziráki uram, a szegedi késes portréját. Híres késeit keresik országszerte, sőt: Angliából tízezer szegedi bicskára szóló megrendelést kap. De szinte ajándék, ha vásárolni lehet tőle: iparát nem fejleszti, legényeivel mezei munkát végeztet dologidőben, az angliai megrendelőnek ajándékba küld csak mutatódarabot. „Hanem 'iszen azért magyar ember Sziráki uram – vonja le Mikszáth a konzekvenciát -, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez és ne csiklandozza a nyereségvágy.” Csoda, hogy ez a „magyar ember” értetlenül a tizenkilencedik századi, kapitalista társadalmi fejlődés áramában, s a helyett, hogy helyes, kedvező életstratégiáit latolgatná, erényt kovácsol korlátaiból? Mai szemmel Sziráki uram: bizony „lúzer”; és ő maga talán nem, de néhány év, néhány évtized múltán leszármazottai majd annak is érzik magukat. Csodálom, hogy Bibó nem hivatkozik többször Babitsra, akinél talán legtisztábban rajzolódik meg az eltévedt politikai vezető réteg arcéle. A nagy jelkép a Fekete ország, de a pontos alakrajzot a Halálfiaiban találjuk meg. A szétcsúszó, deklasszálódó dzsentri világában Cenci néni, a mitikus, megszállott patróna, szekszárdi szőlőtulajdonos idegenül mozog. Fejébe veszi, hogy mivel „...a bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát: amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni”. Nem meglepő: a „régi gazdagságról” beszélünk. Cenci: gazdálkodó, még ha nem is mindig a legjobb értelemben. (Megszorításait lányai is sínylik.) De valamit megtanul; és ezt a valamit a gondolkodás struktúraváltásának, szebben: belátásnak nevezném. Bort termel, tehát borkupecekkel tárgyal, és kivívja a kupecek elismerését. „Cenciben tisztelték a józanságot és erős érzéket a pénz iránt, ámbár az egészen más volt, és más forrásokból táplálkozott, mint az övék” – jegyzi Babits; ám látni kell, hogy Cenci az úri társadalomban: kivétel, szinte ellenpélda. Rokoni vitapartnere, a kiöregedett ügyvédnek, Döme bácsinak omlásnak induló városi háza, a padlásra vándorolt, régi Horatius-kötetekkel jelképszerűbb, jobban általánosítható.

Ne ragadjunk le itt; de látnunk kell, hogy a vidéki élet jelenkori dichotómiáinak a tizenkilencedik században, ha nem korábban erednek a gyökerei. Az ökonómia fogalma kigurul az életvitelről való gondolkodás centrumából; a helyett, hogy az a szemléletmód, melyet képviselt, újra- és átértelmeződne a hazug díszletekkel bélelt kapitalista korban – ehhez az átértelmezéshez '49 után nem mutatkozik társadalmi erő! –, az életvitelről, a társadalomról, sőt, létről való gondolkodás, a „létérzés” köreinek peremére pottyan. Ha a vidéki élet alternatíváiról beszélünk, előbb-utóbb belátjuk majd, hogy a feladat az, hogy ontológiai távlatot adjunk az ökonómia fogalmának. Ezt a belátást tekintem a gondolkodás ökonómiai fordulatának. Ma is létezik ugyanis ez az alternatíva. Bármikor hozhatunk olyan döntést, hogy a posztindusztrializmus kereteit szétfeszítő megoldásokat az ökonómia szempontjai alapján mérlegeljük. Az alternatív ökonómia ennek az alternatívának a meglétét sugallja. A távlatot nyújtó alternatíva lényege pedig az, hogy az életvitelről való gondolkodás középpontjába az emberközpontú ökonómiát helyezzük.
Az alternatív ökonómia keresőszó (alternative economy vagy economics) több millió találatot ad a google keresőben; nyilván népszerű fogalom, tartalmát hamar körülírhatjuk olyan fogalmakkal, mint „fenntarthatóság”, „holisztikus” vagy „emberközpontú” - és ezek a fogalmak többnyire mind indokoltak. Még egyet vegyünk ehhez a csokorhoz: a „jó élet” fogalmát. A „jó élet” a politológiából származott el, a társadalom szempontjából számon tartott célok közül az egyik cél, talán a legfőbb cél – a jó életre minden adott társadalmi berendezkedésnek törekednie kell. A konzervatív John Kekes ezt írja nagyon logikusan megírt könyvében (A konzervativizmus ésszerűsége, az Európa adta ki): „A jó élet kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az életet jóvá alakítjuk.” A jó élet tehát nem „van”; nem adottság vagy állapot; hanem folyamatosan „lesz”. A társadalomban nem érvényesek a newtoni fizika törvényei. Mintha a társadalmi fizika a középkori elveken állna: ha egy mozgó tömegre nem hat erő, az nem folytatja változatlanul a pályáját. Minden folytatáshoz állandó erőbevitel szükséges. Ha a „jó életről” komolyan gondolkodunk, nem függetleníthetjük magunkat sem a társadalomtól, sem a természettől: a jó életnek ugyanúgy része az emberi világ szociális, és az ökoszféra naturális világa.
Az általános ökonómia fordulata alighanem ott kezdődik, hogy a dolgokról saját jelentőségüknek megfelelően kezdünk gondolkozni. A mérték, amelyet megtalálunk, más számára nem fog zsinórmértéknek bizonyulni. Az életvitelről való gondolkodást nem lehet, nem szabad az általánosítás szintjére emelni. Az ökonómia első alapelve: mindig a maga helyén való legjobb megoldást keressük; lehetnek jó gyakorlatok, de nincsen legjobb gyakorlat. Nemrég újraolvastam Móricz Nagy fejedelem című regényét. Bethlen Gábor gazdálkodása, ahogy Erdély sorsáról gondolkodik: az általános ökonómia szempontjait követi. A dolgok számára a legjobb helyet, a megvalósulás legjobb lehetőségét keresi. Erdély fejedelmeként nyílik lehetősége erre az összetett szempontú cselekvésre. (Móricz prózaíró tehetségét dicséri, hogy nem csak hősének politikai és erkölcsi gondolkodását jellemzi az általános ökonómia elvével – Bethlen a kisebb rossz fenntartásával békére és hosszabb távú egyezségre, egyensúlyra törekszik, már legalábbis Móricz történelmi értelmezésében – de még sorsa is van!) De nézzük kisebb léptékben a példát. Ahogy Bethlen gondolkodik – a maga portáján úgy gondolkodik a gazdálkodó. Egy-egy védett zugba fagyérzékeny növényt ültet; majd azon tűnődik, hogy a talajból kiforgatott követ legjobban hogyan hasznosítsa. Megkeresni mindennek a legmegfelelőbb helyét – talán nem is megfelelő a „hasznosság” szó! Hiszen ma már szoros kapcsolatban áll a profittal – az én értelmezésemben pedig ennél sokkal tágabb a jelentéskör. Haszon az is, ha a kő az ablakpárkányra kerül, és a virágcserepek közt természetes szépségével örvendezteti meg az érkezőt. Az idős Heidegger, amikor a vidéki élet szépségéről beszél, gyakran kerül közel ehhez a gondolkodáshoz. És ez a gazdálkodás az, amit iránymutatónak kell tekintenünk egy általános ökonómia kialakításához.

Nem akarom szaporítani a szót: nyilvánvaló, hogy ma vidéken élni, ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. A javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozottabb; a szolgáltatások minősége rosszabb. Az utazás körülményes és drága, az egészségügyi ellátás és az elérhető oktatási intézmények nem megfelelőek, a helyi kisboltban az áruházi ár többszörösébe kerül a termék. Ám az a sejtésem – és reményem is egyben - , hogy a vidéki életben rejlő minőségi lehetőségek még kiaknázatlanok, vagy csak igen kis részben kiaknázottak. Részben a természeti, részben a szociális lehetőségekre gondolok. Egészen biztos, hogy ahhoz, hogy előnyre váltsuk lemaradásunkat, a gondolkodás egész más, új struktúráira van szükség; ehhez a váltáshoz pedig átgondolt változtatások sora szükséges. A jó gyakorlat néha egyszerűbben megvalósul, mint gondolnánk. A Polyface farm (USA, Virginia) valódi "zöld üvegzseb" - szabadon látogatható, és ezzel havonta több százan élnek; de a kétórás vezetett túra 800 dollárba kerül (igaz, ez független a résztvevők számától, száz főnek is ugyanennyi az ár). Minden évben van néhány ingyenes nap is, ezekre szinte lehetetlen bejelentkezni. A farmon hagyományos tartásban marhát, sertést, csirkét, nyulat nevelnek. Mi ebben a különös? Talán néhány alapelvük: a takarmányozás alapja a legeltetés (mozgó karámokat használnak); az állatokat a fajtának megfelelő körülmények között tartják; természetes mintákat követnek, pl. nem szarvasmarha-őrleménnyel etetik a szarvasmarhát, ahogy az egyébként elterjedt az Egyesült Államokban, hanem fűvel; élő talaj kialakítása a céljuk. Ennyi? Kicsit leegyszerűsítve: igen! Ebből is látszik, mennyire kevés elég a sikerhez! Nem a technológia forradalmára van szükség, hanem a szemlélet forradalmára – számomra ezt jelenti a Polyface. Elég volt visszatérni az állattartás bevált, természetes, ha úgy tetszik: hagyományos gyakorlatához, és a farm kiemelkedett a futószalag-termelés élelmiszergyárai közül.

Lehet, hogy a jó megoldás néha közelebb van hozzánk, mint gondolnánk; és azért nem vesszük észre, mert túl messzire akarunk tekinteni? A fenti példával persze nem azt akarom sugallni, hogy legyen mindenki állattartó – de azt igen, hogy a maga helyén kezdjen el gondolkodni az életminőség javításán, amitől az általános ökonómia fordulatát remélhetjük. Átgondolt tervekre és jól megvalósított együttműködésre van szükség. Valószínű, hogy az egész tervezetet hozzá lehet hangolni az Európai Unió vidékfejlesztési programjaihoz, de az áthangolódásnak a portákon kell elkezdődnie, és az önkormányzatok által kell támogattatnia. A vidék alternatívája: egy jobb minőségű mezőgazdaság, ezen alapuló, minőséget és nem tömegcikket termelő feldolgozóipar, és ezen a talajon támaszkodó infrastruktúra, egészen közös marketing és értékesítési szolgáltatásokig. Pedig, ha a kérdés mélyére nézünk, ez lenne az első lépés; és ez az első lépés még csak az érdekek összehangolását jelenti, nem is igényel olyan szemléletmód váltást, amely mondjuk a biotermeléshez, netán organikus kozmetikumok előállításához szükséges. Úgy tűnik, hogy már a szociális szerveződéshez is szemléletváltás szükséges. Mintha a magyar társadalom úgy lépett volna a harmadik évezredbe, hogy közben megszűnt társadalom lenni.... De akkor mi maradt? Sajnos, még mindig nem találunk jobb fogalmakat; még mindig időszerű a Magyarokhoz dörmögő, zsörtölődő Berzsenyit citálni: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”




Az "Udvarkert Magyarország Mozgalom" gondolata


1. Az emberi gazdálkodás alapegysége – tértől és időtől, szokásoktól függetlenül, minden időben – a háztartás. Az Udvarkert Magyarország Mozgalom (UMM) alapvető célja a háztartások fenntartható üzemeltetése. A haszontér (termő terület, energiaforrások, tőke stb.) mennyisége Földünk keretei között korlátozott, ezért a minőségi szemlélet – az életminőség jobbítása – elsődleges. Az életminőség nem a fogyasztható termékek, hanem az emberi értékek függvénye.

2. Az UMM célja: a hosszú távon fenntartható jó élet biztosítása önnfenntartó háztartások keretei közt, az önfenntartás kilenc területére (lakás, táplálkozás, vízhasználat, energiagazdálkodás, szállítás, szellemi megvalósulás, gyógyítás, oktatás, önvédelem) kiterjedő módon. A minőség viszonypontja a jobb élet. Jó az, ami a lehető legtöbb ember számára hosszú távon jó - tehát a hatalom, pénz, fogyasztható javak felhalmozása ennek ellene mond.
3. Az önfenntartás nem azonos az önellátással. A csere – akár közvetítők, akár pénz közbeiktatásával is – a tökélesedés, a jobbá válás terepe; a kiválóbbak (termékek, javak, képességek, gondolatok, tudás) nem tűnhetnek ki, ha nem tudnak megjelenni a társadalom kapcsolódási pontjaiban. A csere biztosítja a minőség kiválásának lehetőségét. Ezért az UMM nem azonosul a társadalomból való kivonulással.

4. A háztartás fenntartható működésének az alapja: a megfelelő mérték. A kicsi szép. De a kicsi mértéke nem egy bizonyos nagyságrend, hanem a megművelhetőség. Az UMM számára fontos az egyes háztartás fenntarthatóságához szükséges alapok (termőterület, energiaforrások, víz stb.) hosszú távú, megnyugtató módon történő biztosítása. A háztartás méretének ugyanakkor a környezettel együttműködő művelhetőség szab felső határt, ezért a nagybirtokot racionális alapon fenntarthatatlannak tartjuk, és nem értünk egyet az agrárpolitikai támogatások rendszerével.

5. A Föld talaj, és a talaj munkálkodásunk alapja; de számos (társadalmi, gazdasági, szerveződési) szint található e mellett. Ügyelni kell arra, hogy lehetőség szerint a háztartás minél intenzívebb kapcsolatban maradjon a talajjal, amelyen áll, mert a természettel való közvetlen kapcsolat, a mellett, hogy biztonságot ad, jelképes és szemléletformáló erejű, mint a jóga vagy a meditáció. Nem cél, hogy mindenki földműves legyen, de mivel az ember élőlény, be kell látni, a társadalom egyéb szintjei – áttételesen – a Földdel való kapcsolaton alapulnak. Minden munkás ügyeljen, hogy a megalapozó talajszinteket ne tegye élhetetlenné.

6. Szemléletünk nem lehet csak lokális – az udvarkert mozgalom fő hajtóereje a Föld szeretete és megbecsülése. Erőtlenek vagyunk e nélkül a szeretet nélkül. Tartsuk szem előtt az egytemes összefüggéseket; minden mozdulat a Föld egészére hat, de törekedjünk arra, hogy hatásaink célja minél közelebb legyen.

7. Közvetlen cél a függőségek rendszerének kiváltása. A függetlenség elsősorban az egzisztenciális kiszolgáltatottság felfüggesztését jelenti. Ezen túl jelenti a tértől-időtől (helyi és országos viszonyoktól, aktuális politikai tényezőktől) való függetlenséget is. Azok a függőségek, amelyek legnehezebben felszámolhatók, bennünk vannak.

8. Az udvarkert mozgalom nem alapulhat kizsákmányoláson, csakis gyarapodáson. A természet és az udvarkert eszme közt fellelhető híd: a gyarapodás megbecsülése. A gyarapodás azonban az emberi és természeti környezettel együttműködő gyarapodás: így elválaszthatatlan az önkorlátozástól. Ideális esetben minden gazdaság a saját lehetőségi határáig gyarapodik, nem használ más, tőle független (anyagi) erőforrásokat, és nem törekszik a kereteit meghaladó felhalmozásra. Épp ezért elítéjük a jelenkor gazdaságában kizárólagos haszonelvet.

9. A gazdálkodás alapja az emberi munka. Az UMM a nagy területet gépi erővel művelő nagygazdaság helyett a minőséget előállító kézműves gazdálkodást támogatja.

10. A fenntarthatóság biztosítéka: a közösség. A közösség nem társadalmi szerveződés, hanem kulturális kategória. A közösség nem a háztartáson alapul, fenntartója nem a szokás, nem is a jog vagy a törvény (bár ezek működésének előremozdítói vagy akadályai lehetnek), hanem a belátáson alapuló bölcsesség. Bölcs az, ki felfelé törekszik. Közösség csak a bölcsesség szintjén, az érdekek szintje felett jön létre. A közösségi szerveződések létrehozása az UMM kibontakozásának és a jó élet fenntartásának záloga.

11. A jelen kor hatalomgyakorlata (akár a tőkés, akár a politikai hatalomgyakorlat) az UMM kibontakozásában ellenérdekelt, mivel a stabil, önfenntartó háztartások irányítása és kiaknázása más, összetettebb társadalmi eszközöket igényel a jelenlegi – elsősorban a munka és a pénzforgalom kiaknázásán alapuló – hatalomgyakorlásnál. Nem megengedhető érdekeink képviseletét a hatalmi tényezők jóakaratára építenünk.

12. A mérce fokai, amelyet magunk elé helyeztünk, nem éveket, hanem évszázadokat jeleznek. A kétarcú idő közegünk és támaszunk: általunk változik, általa változunk. Otthon lenni a létben nem más, mint szüntelenül úton lenni. Út az, amin jár az ember. A bölcs szüntelenül úton van, de tudja, hogy amin jár, az még csak nem is út.

A csíkhal stratégiája


Az Udvarkert Magyarország Mozgalom kiáltványának 11-ik pontja nyilvánvaló módon pontosításra szorul. Nem lehet cél a hatalom teljes elvetése – jó esetben minden egyed rendelkezik például önrendelkezésre jogosító hatalommal. E helyt ugyancsak nem cél az állam és egyén viszonyának boncolgatása – ezzel a kérdéssel sok százezer oldalon foglalkoznak a társadalomtudományok. De azt hiszem, a felismerés mind világosabb: a jó és gondoskodó állam eszméje, amelyet a felvilágosodás örökül hagyott Európára, elenyészett.
Nehéz nem észrevenni, hogy mi zajlik körülöttünk. Az Európai Unió létrejöttével eddig nem látott hatalmi koncentráció jelent meg – általunk, de fölöttünk. Pontosan látjuk, hogy milyen nagyságrendű anyagi felhalmozást jelent ez: a kormány honlapján  folyamatosan pörög egy számláló, a Magyararországnak adott Uniós kifizetéseket mutatja, a mai napon (2014. április 11-én) 5.435.855.000.000 Ft felett tart. Nem is tudom, hogy kell kiolvasni ezt a számot:-) Hova jut ez az összeg? Elvileg jó és nemes célokra – amelyeket nem mi, hanem fizetett diplomaták határoztak meg. A demokratikus választórendszer, a közelgő EU választások elvileg lehetőséget adnak arra, hogy akaratunkat szavazatunkkal kifejezzük. De ki gondolja komolyan, hogy a képviseleti rendszer valóban alkalmas arra, hogy konkrét kérdésekben valóban civil álláspontunk érvényesüljön? (Az EU parlamenti rendszerével szemben többször elhangzó, egyáltalán nem „ortodox” kritika: a politikai döntéshozás jelentős részben a választók által nem kontrollálható módon bizottságokban zajlik, amelyek munkája jóformán nem jelenik meg a nyilvánosság előtt.) De egyáltalán: hol fogalmazódna meg tartalmi az álláspont? Léteznek valódi, civil társadalmi csoportok, amelyek nem függnek a politikától, hanem meghatározzák azt?



A megfogalmazott Uniós alapelvek politikai kompromisszumok árán születnek, politikai lobbik akaratát tükrözik. A képviselet, lássuk be, nagyon szerény keretek között érvényesülhet. Arisztotelész szerint a jó kormányzást, a helyes államszervezetet két szélsőség fenyegeti: az önkényuralom és a népuralom, a demokrácia. Sajnos meg kell tapasztalnunk azt – és ez nem a legutóbbi választások, hanem valamennyi 1989 utáni választás tapasztalata –, hogy a demokratikus választás alapvetően politikai érdekcsoportok média által támogatott csatározása, melyben valódi tartalmak a legritkább esetben ismerhetők fel. (Az egyes választó csoportoknak szóló jobb-rosszabb „érdeküzeneteket”, pl. olcsóbb lesz valami vagy több lesz a nyugdíj, nem tekintem tartalomnak.) Fel kell ismerni – és éppen nekünk kell felismerni, akik a képviseleti rendszert Európa közepén évszázadok óta a társadalom pillérének tekintjük – hogy a valóban működő, képviseleti demokrácia nem adottság, amely a demokratikus választási rendszer bevezetésével automatikusan létrejön: hanem kivételes helyzet, több tényező függvénye. Ilyen tényező többek között a társadalom széles (választó)rétegeinek viszonylagos egzisztenciális függetlensége, valamint a demokratikus képviseleti rendszer társadalmi gyökereinek, az értékformálás és képviselet fórumainak megléte, vagyis a demokratikus tradíció.

Európa eszméje, amelyet a bonmot szerint a keleti blokk értelmiségi elitjében élő vágyakozás éltetett 89-ig, régen elenyészett. A hozzánk képest ma is „nyugatnak” számító rendszereknek egyetlen előnye van, és ez a politikai intézményrendszer tradícióinak viszonylagos szilárdsága. (Nem lehet olyan könnyen módosítani a „lejátszási szabályokat” pl. a jogalkotáson vagy a törvényalkotáson keresztül, mint pl. nálunk, mert az határozottabb ellenállásba ütközhet - lásd a magyar alkotmány esetét.) A demokratikus képviselet „keleti formája” viszont kiválóan alkalmas arra, hogy elfedje azt, ami a térségben valóban történik: és ez a hatalomkoncentráció. Az Európai Parlament, és az alapelvekhez alkalmazkodva a Magyar Állam a törvényalkotáson és a pénzmozgások jelentős része feletti rendelkezésen keresztül (adók, valamint a bevételek – pl. pályázati formában való – újraelosztása) már nem csak a társadalmi érdekcsoportok működését befolyásolja, egyeseket kiemelve, másokat háttérbe szorítva a természetesen nagyon objektív pályázati rendszereken keresztül; a törvényi háttér folyamatos változtatásával mind jobban ellenőrzése alá vonja a civil szférát: vagyis az életet, az én életemet, a te életedet, a családok életét. Ismétlejük meg, hogy szem előtt legyen: a jelen kor diktatúráinak hatalmi eszköze: a törvény. (Egy konkrét példa: nézzük a most bevezetett kötelező polgári szolgálat esetét. Az önkormányzat által felfoghatatlan módon kiválasztott személyektől a törvény - ha komolyan veszem - lényegében állandó „rendelkezésre állást” követel. Hogy ki veszi komolyan? Senki. Semmi másra nem jó, mint az egyén kiszolgáltatottság növelésére.)

Hangsúlyoznám, hogy nem pártpolitikáról beszélek, hanem a hatalomgyakorlásról. A politikában egyetlen mérőszám létezik: a politikai párt sikere. (Ahogy egy gazdasági társaságnál is egyetlen mérőszám létezik, a profit). Ez az egy, vagy a gazdaságot is bevonva, két mérőszám semmiféle relációban sem áll azzal a csodálatosan gazdag formációval, amit életnek nevezünk. Az Udvarkert Mozgalom erre az ellentmondásra kénytelen reagálni.

A hatalom koncentrációjának egyetlen tényező szab határt: az, hogy az ellenőrzés fenntartása leköti a szabad potenciált. (Gondoljunk a diktatórikus rendszerekre: már nincs civil, mindenki ügynök.) Úgy gondolom, hogy a XXI-ik század civil életstratégiája két alapelven nyugszik. Természetesen a hatalommal szempen létezhet ellenállás: Gandhi önfeláldozása példaértékű, de nem hiszem, hogy ez a magatartásforma mindenkitől elvárható. Azt gondolom, nagy általánosságban a következő két alapelvet követhetjük:
ELSŐ CIVIL ALAPELV. Amennyire lehet, keressük a törvényes lehetőségeket, hogy a hatalom gócait (nagyvállalatok, bankrendszer, állam stb.) ne tápláljuk.
MÁSODIK CIVIL ALAPELV. Nehezítsük az ellenőrzés fenntartását: amennyire lehet, legyünk láthatatlanok.

A réti csík „éjjel aktív hal, napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen, a telet az iszapba rejtőzve tölti el. A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. Élőhelyspecifikus faj, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos élőhelytípushoz alkalmazkodott és ettől a környezettől nem tud elszakadni. Az élőhelyének változásakor nem tudja követni a változásokat és emiatt eltűnik az adott területről” - írja a Wikipédia.



Szent László pénze

Elég sokféle mindent összeírtam máralternatív ökonómia” gondolatkörben.
Pedig ez is csak töredék, repesze mindannak, ami a teraszon, beszélgetés közben hangzik el mostanában.
Függetlenség, kiszolgáltatottság: mintha ez lenne az „alternatívan” gondolkódók vesszőparipája.
Ez persze felszínes.
Tény: a függés kiszolgáltatottá tesz.
Mitől függünk? A nékülözéstől?
Ezt így kevesek mondják.
Úgy tetszik, minden félelem magja: a pénztelenség.
A pénz közkeletű meghatározása kiüresedett. A közismertető írásokban ezt találom: értékmérő, felhalmozási, fizetési és forgalmi eszköz, valamint világpénz a pénz. Elvileg mindez igaz. Csakhogy saját tapasztalatom nem ez a pénzről. Ahogy a munkaerő piaci tényezővé vált, a pénz vált függésünk legfőbb zsarnokává. Már régen nem csereérték, hanem az életbenmaradás feltétele; minél nagyobb függőségünk, a pénz annál inkább valódi arcát mutatja meg: nem csereérték, hanem egzisztenciális feltétel.
Mi következik ebből? A hosszú távon fenntartható jó élet alapelve, amelynek megvalósítása elvileg minden politikai eszmerendszer (vagy arra hivatkozó intézményesülés) végső társadalmi célja (a fenntartható és a egyaránt fontos!), sérülni látszik a függőségek rendszerében.
Minden emberi környezet: függésrendszer. Az, hogy az ember függésben él, egyáltalán nem újdonság. Új azonban: a függés módja. Függés a szolgáltatóktól, a munkaadótól, az államtól. Függés életkörülményeink fenntartóitól, az energia- és folyóvíz szolgáltatótól, a csatornahálózat fenntartóitól, a hulladékgazdálkodástól és a telekommunikációt szolgáltató vállalattól, a biztosítótól és a helyi adókat kivető önkormányzattól. Függünk a munkaadónktól, és ki vagyunk szolgáltatva a munkaerőpiac ingásainak. Függünk a benzinár ingásaitól.
Életünk függés, mert kényelmünknek nagy ára van: a sárga csekkekben és banki átutalásban megtestesülő havi költség függések rendszerébe állítja munkerőnket.
A pénz beékelődött közém és világom elemei közé.
Mindenért pénzt kell adnom.
Saját világom elemeivel való közvetlen kapcsolatom megszűnt.
A pénz megkövesedett, mint a több millió éves egysejtű, az eukarióta.


Kivonulás helyett bevonulás

Az alternatív mozgalmakkal szemben támasztott leggyakoribb észrevétel, hogy eszmerendszerüket a kivonulás fogalma köré építik: mintha az alternatívát a társadalomból való kilépés jelenthetné.
Nem tudok egyetérteni ezzel a céllal. De a kivonulás elvileg sem elképzelhető.
Tegyük fel, saját földterületen ökológiai házat építünk (pl. fenntartható vályog- vagy szalmaházat). Fűtésünket megoldjuk ágfa gyűjtögetésből, élelmünket idénymunkával könnyen biztosíthatjuk. Kötelező kiadásainkat – a rezsit, a függőség rendszerének alapeleme – lecsökkentjük vagy kiváltjuk.
Működni fog?
Meddig?
Ismerek olyanokat, akik ezt az utat választották. Ezek szép és tanulságos, emberileg magasrendű kísérletek. Utakat nyitnak, de úgy tűnik, ezek az utak egyelőre kevesekéi. Számomra csak olyan megoldás lehet elfogadható, amely mindenki, de gyakorlati szinten legalább Kárpát-medence nagyságrendben lehetőséget ad a függőségekek jelen rendszerének felszámolására.
Mit ajánlunk a kivonulás helyett? Lássuk pontosan az elsődleges célokat, melyek az alternatív eszméket éltetik. Minden motívum végső soron két szempont alá rendelhető, ezek: a fenntarthatóság iránt érzett felelősség (ami a Föld lakahatóságának megőrzését jelenti az ember számára), és a jelenlegi társadalom hatalmi központjai által ránk kényszerített, már említett függőségek felszámolása.
Ahhoz, hogy ezt a két célt elérjük, nem kivonulnunk kell a társadalomból: ellenkezőleg, a társadalmon belül kell megtalálni az alkalmas, rejtett pozíciókat.


Önellátás és önfenntartás

Különbséget tenni a két fogalom között.
Kétségbevonhatatlan cél, hogy az életvitelünk minél önfenntartóbb legyen. Biztosan nem tudunk kilépni a pénz-tranzakciók világából: de ezek arányát csökkenthetjük az életünkben. Három, nagyon triviális döntéshelyzetet említek.
Az első. Át kell gondolni, hogy milyen fogyasztási cikkekre nincs szükségünk. (A felesleges dolgoktól megszabadulhatunk a Vaterán, 600 e Ft értékig adómentesen, a felesleges fogyasztási cikkeket pedig, miután elfogytak, nem kell beszerezni:)
A második. Fel kell mérni, mit tudunk mással kiváltani. Köztudott, hogy az egyik legnagyobb ipar az autóipar – az alternatív szemléletben az autó mint a háztartásra terhelt költség jelentkezik. Mozgásra és szállításra szükségünk van – mit tudunk gépjármű nélkül megoldani? A kerépkpárra szerelt utánfutó, az állati vonóerő egyaránt számításba jöhet, és napi szeinten mindez nem utópia. Lehet, hogy kiderül, hogy az autót csak kivételes alkalmakra használjuk (családi látogatás, nagybevásárlás stb.) - lehet, hogy ezekre az alkalmakra megoldást jelentene a közösségi autóhasználat?
Harmadik. Mit állíthatunk elő saját magunk? Első helyen említem az élelmiszert, és itt játszhat nagy szerepet az udvarkert mozgalom, amelyről bővebben inkább a Prágai Udvarkert oldalán írok. E mellett a kézműves termékek is jelentős szerepet kaphatnak, kinek-kinek tehetsége szerint.
És akkor még nem is beszéltünk olyan szükségleteinkről, mint a biztonság, egészség, önmegvalósítás vagy lelki béke – pedig ezek is alapvetőek.

A háztartás

A háztartás egyszerre zárt és nyitott rendszer: jól leírható, önálló gazdasági egység, de a világ egészéhez ezer szálon kötődik.
Mind az ökonómia, mind az ökológia szó tövében a görög oikosz = „lakás, ház, háztartás” szótő jelenik meg.
Az ember az élőlények között kiemelt lény – nem azért, mert számára bármilyen pozíció eleve biztosított (ahogy azt Darwin szemlélete sugallná), hanem mert hatalma van arra, hogy Föld és Világ dolgaiban döntsön, és ezt a hatalmat maga magának vívta ki.
Háztartását kiterjesztette a világra – de az ezzel járó felelősséget mintha levetné.


Áttetszőség

Az átlagos, két lábon járó emberi lény általában nem az országos vagy világgazdasági folyamatokat jel általános mutatókra figyel (pl. termelési hozamok, támogatási lehetőségek stb.), hanem azokra a jelenségekre, amelyek háztartását érintik. A háztartás rendületlenül minden társadalom legkisebb, önálló gazdasági egysége – ám a modern társadalom nagy erőkkel próbálja koherens egységeit atomizálni.
Alapvető szempont, hogy gazdasági tevékenységünk közepére saját háztartásunk fenntarthatóságát állítsuk.
Ez nem pusztán szemléleti különbség: fel kell ismerni, hogy a háztartás és az állam közötti terület konfliktusok eredője. Miért? Mert érdekeik gyakran különbözők, sőt, ellentétesek: a „gondoskodó állam” ideája régen összeroskadt.
Fel kell ismernünk ennek a harcnak a természetét, és világosan kell látnunk az érdekeinket.
Kiváltképpen figyelnünk kell a határérterületekre. Milyen bevétel határig adómentesek egyes bevételi formák? Az őstermelők például 600 e Ft határig bevallásmentesen, 7 m Ft-ig adóbevallás készítése mellett mentesülnek az adófezetés alól (saját előállítású javak esetén); saját használati cikkek értékesítése (például ha a feleslegessé vált kerékpárt eladom Vaterán) évi 600 e Ft határig adómentes. Legális keretek közt is lehet lépni az áttetszőség felé.
Az elsődleges cél nem a demonstráció, nem a harc, nem a figyelemfelkeltés, hanem eltűnni az ellenőrző hatalmi rend tekintete elől, kihasználva nehézkedéseit. De vigyázzunk: a láthatatlan ember szükségképpen összeütközésbe kerül a hatalommal. (Olvassuk újra Wells meghökkentő Láthatatlan emberét!)


Mindennél beljebb

Alapvetően kivonulás ellenes vagyok.
Önellátás?
Nem!
A cserét, a józan mértékű kereskedelmet szükségtelen, sőt, ártalmas kiküszöbölni.
Ha nem lenne csere, akkor hogy érvényesülnek a képességek? Egy-egy jobb képességű ember által létrehozott alkotás (akár gondolat, eszme, akár tárgy, akár más természetű érték legyen az) hogyan jutna el a többihez? Hogy valósulna meg a tökélesedés, ha nincsen csere?
Alapkérdés viszont, hogy szervezzük meg a természetes, háztartás-léptékű cserék rendszerét, hogy minél jobban kiküszüböljük a nagykereskedelemtől való függést.
Nyilvánvaló, hogy a fenntarthatóan működtethető, viszonylag kevéssé kiszolgáltatott, önfenntartó háztartás alapja a kis léptékű, átgondolt rendszerek átgondolt működtetése.
Nem a kivonulás a cél, ellenkezőleg; minél beljebb kell vonulni, az élet, a társadalom, és a létezés iránt való szeretet magja felé.
Minden döntésünk egy-egy apró lépés lehet az önfenntartás és a földi létezők iránt való szeretet világába. Ha elindulunk, egyre jobban megtetszik majd, hogy ez az út nem mellékösvény, félreeső gyalogcsapás, hanem a jó és fenntartható élet országútja.
Már csak az a kérdés, hogy mit használjunk az „alternatív” jelző helyett... Legyen ez a szó a valódi?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése