Vidék
és alternatíva
Az
ökonómia szó jelentése az idegen kifejezések szótára
szerint: gazdaság; gazdálkodás, takarékosság. Jelenleg úgy
tűnik, hogy csaknem minden termelési ág perifériáján megjelenik
az ökonómia fogalma; a vadászattól a bodzatermelésen át a
parafadugó-gyártásig, leginkább a maradékok legjobb
hasznosításának szinonimájaként. Házi fogalomtáramban
először a költészet kapcsán merült fel ez a szó: abban a
modellben, melyet eddig legrészletesebben nemrég megjelent,
Kivezetés a költészetből –
Hogy olvassunk kortárs verset? című munkámban
dolgoztam ki, a költészet ökonómiájának fogalomkörét
a versnek mint sajátos, nem a
hétköznapi kommunikáció keretei közt értelmezendő, közlő
szövegtípusnak a jelölő és nem jelölő elemekkel való
gazdálkodására alkalmazom.
Mondanom
sem kell, hogy az ökonómia jelentése sokkal általánosabb a „régi
világban”; eszméjét nyugodtan tekinthetjük egy lecsengett, régi
világ alapgondolatának, jellegadó címkéjének is. Ez a „régi
világ” most nem kritikai fogalomként szerepel szóhasználatomban,
hanem rekonstrukció: egy utópia rekonstrukciója. Egy ideális
gazdálkodás elemeit próbálom a tizennyolcadik századi magyar
társadalomban utolérni, úgy, ahogy akkor és ott, részben és
töredékesen, jól-rosszul megvalósult. Horatius „Kis gazdaság:
nagy boldogság” kezdetű költeménye (Földi fordításában) az
ökonómián alapuló életvitel himnusza és zsoltára. A „jó
élet” (minden politikai eszmélkedés első kategóriája) alapja,
véli Horatiussal Földi, a mérték. Az emberi léptékű
társadalom, vagyis az ökonómia Horatius (és Földi) világában
még az életvitelről való gondolkodás centrumában kapott helyet.
Földi
a regényes tizennyolcadik századi életvitelnek regénybe illő
típusa. Nagyszalontán született 1755-ben (Arany „földije”),
és mintegy végszóra, 1801-ben, a tizennyolcadik századdal
szenderült örök nyugalomra. Orvos, természettudós, költő.
Idézzük a wikipédia rövid szócikkét teljes terjedelemben: „A
debreceni Református Kollégiumban tanult, 1784-től a pesti
Tudományegyetem Orvoskarának hallgatója. Orvosi tevékenységét
Szatmáron (Szatmárnémeti) kezdte. E teendői mellett a nyelvtan, a
verstan, a természetrajz és a természettudomány magyar
terminológiájának kialakítása is érdekelte. Levelezett Kazinczy
Ferenccel, s folyóiratainak állandó munkatársa, valamint a Magyar
Múzeum korrektora lett. 1792-ben megnyerte a Hadi és Más
Nevezetes Történetek című lap pályázatát, amelyet a lap
két szerkesztője, Görög Demeter és Kerekes Sámuel hirdetett meg
új magyar nyelvtan írására. Dolgozatában kimutatta, hogy
nyelvszokásunk tele van ellentmondásokkal. 1791-ben a Hajdú
kerület orvosa lett, s Hadházra (Hajdúhadház) költözött. Ott
érdeklődése a magyar nyelvű állat- és növényrendszer
kidolgozása felé fordult. Egy értekezésében (Rövid kritika
és rajzolat a magyar füvésztudományról – Bécs, 1793) a
magyar növénynevek rendszerezését és osztályozását tűzte ki
célul. Linné Critica Botanicáját véve alapul, részletes
bírálat alá vette az akkor ismert magyar növény- és
állatneveket, behatóan tárgyalta eredetüket, és javasolta sok –
általa hibásnak, megtévesztőnek vagy sértőnek vélt – név
kicserélését vagy javítását, továbbá újak alkotását. E
munka szolgált alapul Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály első
magyar nyelvű növényhatározója, a Magyar Füvész Könyv
(Debrecen, 1807) elkészítéséhez. A svéd tudós rendszerét
magyarul az általa tervezett sorozat (Természeti História) első
és egyetlen kötetében: A’ Linné Systemája szerént. Első
tsomó. Az állatok országa. A Földi halála után fél évvel
Pozsonyban megjelent könyv az első rendszeres magyar nyelvű
állattan.” Ez a boldog és sokoldalú tizennyolcadik századi
lendület él tovább a magyar romantika nagy munkáiban (Berzsenyi
cikket ír A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul,
Vörösmarty maga is Széchenyi
reformjaiért rajong, aktív közéleti szereplő, szerkesztő,
akadémikus, képviselő, korántsem világtól elvadult romantikus);
ám megtörik a legjobb szándékú, ám részlegesnek maradt '48.
árp. 11-i államreform, még inkább az alkotmányosság
kontinuitását megteremtő '67-es kiegyezés kompromisszumaiban.
Félreértés
ne essék: a jobbágyi munkán alapuló feudális társadalomszervezet
ugyancsak megérdemelte a dinamitot. De Bibó elemzéseit olvasva
aligha marad kétely, hogy negyvennyolc után is a magyar politikai
vezető réteg – részben a nemzetiségi kérdések
megoldatlansága, részben a társadalomszerkezeti feszültségek
feloldására való erélytelenség miatt – színlelt egyensúly
fenntartására szövetkezett Ausztriával. Az a bizonyos „boldog
békeidő”, hiába jelent látszat-gyarapodást,
látszat-polgárosodást, látszat-kultúrát: részeredményeire
ellenére alapvetően beteg és velejéig hazug. Mikszáth Milyen
a magyar iparos? című munkájában (1883) megrajzolja Sziráki
uram, a szegedi késes portréját. Híres késeit keresik
országszerte, sőt: Angliából tízezer szegedi bicskára szóló
megrendelést kap. De szinte ajándék, ha vásárolni lehet tőle:
iparát nem fejleszti, legényeivel mezei munkát végeztet
dologidőben, az angliai megrendelőnek ajándékba küld csak
mutatódarabot. „Hanem 'iszen azért magyar ember Sziráki uram –
vonja le Mikszáth a konzekvenciát -, hogy ilyen legyen, ne értsen
az üzlethez és ne csiklandozza a nyereségvágy.” Csoda, hogy ez
a „magyar ember” értetlenül a tizenkilencedik századi,
kapitalista társadalmi fejlődés áramában, s a helyett, hogy
helyes, kedvező életstratégiáit latolgatná, erényt kovácsol
korlátaiból? Mai szemmel Sziráki uram: bizony „lúzer”; és ő
maga talán nem, de néhány év, néhány évtized múltán
leszármazottai majd annak is érzik magukat. Csodálom, hogy Bibó
nem hivatkozik többször Babitsra, akinél talán legtisztábban
rajzolódik meg az eltévedt politikai vezető réteg arcéle. A nagy
jelkép a Fekete ország, de a pontos alakrajzot a
Halálfiaiban találjuk meg. A szétcsúszó, deklasszálódó
dzsentri világában Cenci néni, a mitikus, megszállott patróna,
szekszárdi szőlőtulajdonos idegenül mozog. Fejébe veszi, hogy
mivel „...a bor megölte férjét, tönkretette régi gazdagságát:
amit a bor vétett, azt a szőlőnek kell megfizetni”. Nem meglepő:
a „régi gazdagságról” beszélünk. Cenci: gazdálkodó, még
ha nem is mindig a legjobb értelemben. (Megszorításait lányai is
sínylik.) De valamit megtanul; és ezt a valamit a gondolkodás
struktúraváltásának, szebben: belátásnak nevezném. Bort
termel, tehát borkupecekkel tárgyal, és kivívja a kupecek
elismerését. „Cenciben tisztelték a józanságot és erős
érzéket a pénz iránt, ámbár az egészen más volt, és más
forrásokból táplálkozott, mint az övék” – jegyzi Babits; ám
látni kell, hogy Cenci az úri társadalomban: kivétel, szinte
ellenpélda. Rokoni vitapartnere, a kiöregedett ügyvédnek, Döme
bácsinak omlásnak induló városi háza, a padlásra vándorolt,
régi Horatius-kötetekkel jelképszerűbb, jobban általánosítható.
Ne
ragadjunk le itt; de látnunk kell, hogy a vidéki élet jelenkori
dichotómiáinak a tizenkilencedik században, ha nem korábban
erednek a gyökerei. Az ökonómia fogalma kigurul az életvitelről
való gondolkodás centrumából; a helyett, hogy az a szemléletmód,
melyet képviselt, újra- és átértelmeződne a hazug díszletekkel
bélelt kapitalista korban – ehhez az átértelmezéshez '49 után
nem mutatkozik társadalmi erő! –, az életvitelről, a
társadalomról, sőt, létről való gondolkodás, a „létérzés”
köreinek peremére pottyan. Ha a vidéki élet alternatíváiról
beszélünk, előbb-utóbb belátjuk majd, hogy a feladat az, hogy
ontológiai távlatot adjunk az ökonómia fogalmának. Ezt a
belátást tekintem a gondolkodás ökonómiai fordulatának. Ma is
létezik ugyanis ez az alternatíva. Bármikor hozhatunk olyan
döntést, hogy a posztindusztrializmus kereteit szétfeszítő
megoldásokat az ökonómia szempontjai alapján mérlegeljük. Az
alternatív ökonómia ennek az alternatívának a meglétét
sugallja. A távlatot nyújtó alternatíva lényege pedig az, hogy
az életvitelről való gondolkodás középpontjába az
emberközpontú ökonómiát helyezzük.
Az
alternatív ökonómia keresőszó (alternative economy vagy
economics) több millió találatot ad a google keresőben; nyilván
népszerű fogalom, tartalmát hamar körülírhatjuk olyan
fogalmakkal, mint „fenntarthatóság”, „holisztikus” vagy
„emberközpontú” - és ezek a fogalmak többnyire mind
indokoltak. Még egyet vegyünk ehhez a csokorhoz: a „jó élet”
fogalmát. A „jó élet” a politológiából származott el, a
társadalom szempontjából számon tartott célok közül az egyik
cél, talán a legfőbb cél – a jó életre minden adott
társadalmi berendezkedésnek törekednie kell. A konzervatív John
Kekes ezt írja nagyon logikusan megírt könyvében (A
konzervativizmus ésszerűsége, az Európa adta ki): „A jó élet
kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A
jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az
életet jóvá alakítjuk.” A jó élet tehát nem „van”; nem
adottság vagy állapot; hanem folyamatosan „lesz”. A
társadalomban nem érvényesek a newtoni fizika törvényei. Mintha
a társadalmi fizika a középkori elveken állna: ha egy mozgó
tömegre nem hat erő, az nem folytatja változatlanul a pályáját.
Minden folytatáshoz állandó erőbevitel szükséges. Ha a „jó
életről” komolyan gondolkodunk, nem függetleníthetjük magunkat
sem a társadalomtól, sem a természettől: a jó életnek ugyanúgy
része az emberi világ szociális, és az ökoszféra naturális
világa.
Az
általános ökonómia fordulata alighanem ott kezdődik, hogy a
dolgokról saját jelentőségüknek megfelelően kezdünk
gondolkozni. A mérték, amelyet megtalálunk, más számára nem fog
zsinórmértéknek bizonyulni. Az életvitelről való gondolkodást
nem lehet, nem szabad az általánosítás szintjére emelni. Az
ökonómia első alapelve: mindig a maga helyén való legjobb
megoldást keressük; lehetnek jó gyakorlatok, de nincsen
legjobb gyakorlat. Nemrég újraolvastam Móricz Nagy
fejedelem című regényét. Bethlen Gábor gazdálkodása, ahogy
Erdély sorsáról gondolkodik: az általános ökonómia
szempontjait követi. A dolgok számára a legjobb helyet, a
megvalósulás legjobb lehetőségét keresi. Erdély fejedelmeként
nyílik lehetősége erre az összetett szempontú cselekvésre.
(Móricz prózaíró tehetségét dicséri, hogy nem csak hősének
politikai és erkölcsi gondolkodását jellemzi az általános
ökonómia elvével – Bethlen a kisebb rossz fenntartásával
békére és hosszabb távú egyezségre, egyensúlyra törekszik,
már legalábbis Móricz történelmi értelmezésében – de még
sorsa is van!) De nézzük kisebb léptékben a példát. Ahogy
Bethlen gondolkodik – a maga portáján úgy gondolkodik a
gazdálkodó. Egy-egy védett zugba fagyérzékeny növényt ültet;
majd azon tűnődik, hogy a talajból kiforgatott követ legjobban
hogyan hasznosítsa. Megkeresni mindennek a legmegfelelőbb helyét –
talán nem is megfelelő a „hasznosság” szó! Hiszen ma már
szoros kapcsolatban áll a profittal – az én értelmezésemben
pedig ennél sokkal tágabb a jelentéskör. Haszon az is, ha a kő
az ablakpárkányra kerül, és a virágcserepek közt természetes
szépségével örvendezteti meg az érkezőt. Az idős Heidegger,
amikor a vidéki élet szépségéről beszél, gyakran kerül közel
ehhez a gondolkodáshoz. És ez a gazdálkodás az, amit
iránymutatónak kell tekintenünk egy általános ökonómia
kialakításához.
Nem
akarom szaporítani a szót: nyilvánvaló, hogy ma vidéken élni,
ez halmozottan hátrányos helyzetet jelent. A javakhoz,
szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozottabb; a
szolgáltatások minősége rosszabb. Az utazás körülményes és
drága, az egészségügyi ellátás és az elérhető oktatási
intézmények nem megfelelőek, a helyi kisboltban az áruházi ár
többszörösébe kerül a termék. Ám az a sejtésem – és
reményem is egyben - , hogy a vidéki életben rejlő minőségi
lehetőségek még kiaknázatlanok, vagy csak igen kis részben
kiaknázottak. Részben a természeti, részben a szociális
lehetőségekre gondolok. Egészen biztos, hogy ahhoz, hogy előnyre
váltsuk lemaradásunkat, a gondolkodás egész más, új
struktúráira van szükség; ehhez a váltáshoz pedig átgondolt
változtatások sora szükséges. A jó gyakorlat néha egyszerűbben
megvalósul, mint gondolnánk. A Polyface farm (USA, Virginia) valódi
"zöld üvegzseb" - szabadon látogatható, és ezzel
havonta több százan élnek; de a kétórás vezetett túra 800
dollárba kerül (igaz, ez független a résztvevők számától,
száz főnek is ugyanennyi az ár). Minden évben van néhány
ingyenes nap is, ezekre szinte lehetetlen bejelentkezni. A farmon
hagyományos tartásban marhát, sertést, csirkét, nyulat nevelnek.
Mi ebben a különös? Talán néhány alapelvük: a takarmányozás
alapja a legeltetés (mozgó karámokat használnak); az állatokat a
fajtának megfelelő körülmények között tartják; természetes
mintákat követnek, pl. nem szarvasmarha-őrleménnyel etetik a
szarvasmarhát, ahogy az egyébként elterjedt az Egyesült
Államokban, hanem fűvel; élő talaj kialakítása a céljuk.
Ennyi? Kicsit leegyszerűsítve: igen! Ebből is látszik, mennyire
kevés elég a sikerhez! Nem a technológia forradalmára van
szükség, hanem a szemlélet forradalmára – számomra ezt jelenti
a Polyface. Elég volt visszatérni az állattartás bevált,
természetes, ha úgy tetszik: hagyományos gyakorlatához, és a
farm kiemelkedett a futószalag-termelés élelmiszergyárai közül.
Lehet, hogy a jó megoldás néha közelebb van hozzánk, mint
gondolnánk; és azért nem vesszük észre, mert túl messzire
akarunk tekinteni? A fenti példával persze nem azt akarom sugallni,
hogy legyen mindenki állattartó – de azt igen, hogy a maga helyén
kezdjen el gondolkodni az életminőség javításán, amitől az
általános ökonómia fordulatát remélhetjük. Átgondolt tervekre
és jól megvalósított együttműködésre van szükség.
Valószínű, hogy az egész tervezetet hozzá lehet hangolni az
Európai Unió vidékfejlesztési programjaihoz, de az
áthangolódásnak a portákon kell elkezdődnie, és az
önkormányzatok által kell támogattatnia. A vidék alternatívája:
egy jobb minőségű mezőgazdaság, ezen alapuló, minőséget és
nem tömegcikket termelő feldolgozóipar, és ezen a talajon
támaszkodó infrastruktúra, egészen közös marketing és
értékesítési szolgáltatásokig. Pedig, ha a kérdés mélyére
nézünk, ez lenne az első lépés; és ez az első lépés még
csak az érdekek összehangolását jelenti, nem is igényel olyan
szemléletmód váltást, amely mondjuk a biotermeléshez, netán
organikus kozmetikumok előállításához szükséges. Úgy tűnik,
hogy már a szociális szerveződéshez is szemléletváltás
szükséges. Mintha a magyar társadalom úgy lépett volna a
harmadik évezredbe, hogy közben megszűnt társadalom lenni.... De
akkor mi maradt? Sajnos, még mindig nem találunk jobb fogalmakat;
még mindig időszerű a Magyarokhoz dörmögő, zsörtölődő
Berzsenyit citálni: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad
nép tesz csuda dolgokat.”
Az "Udvarkert Magyarország Mozgalom" gondolata
1. Az emberi gazdálkodás alapegysége
– tértől és időtől, szokásoktól függetlenül, minden időben
– a háztartás. Az
Udvarkert Magyarország Mozgalom (UMM) alapvető célja a háztartások
fenntartható üzemeltetése. A haszontér (termő terület,
energiaforrások, tőke stb.) mennyisége Földünk keretei között
korlátozott, ezért a minőségi szemlélet – az
életminőség jobbítása
– elsődleges. Az
életminőség nem a fogyasztható termékek, hanem az emberi értékek
függvénye.
2. Az UMM célja: a hosszú távon
fenntartható jó élet
biztosítása önnfenntartó háztartások keretei közt, az
önfenntartás kilenc területére (lakás, táplálkozás,
vízhasználat, energiagazdálkodás, szállítás, szellemi
megvalósulás, gyógyítás, oktatás, önvédelem) kiterjedő
módon. A minőség viszonypontja a jobb
élet.
Jó az, ami a
lehető legtöbb ember számára
hosszú távon jó -
tehát a hatalom, pénz, fogyasztható javak felhalmozása ennek
ellene mond.
3. Az
önfenntartás nem azonos az önellátással. A csere – akár
közvetítők, akár pénz közbeiktatásával is – a tökélesedés,
a jobbá válás terepe; a kiválóbbak (termékek, javak,
képességek, gondolatok, tudás) nem tűnhetnek ki, ha nem tudnak
megjelenni a társadalom kapcsolódási pontjaiban. A csere
biztosítja a minőség kiválásának lehetőségét. Ezért az UMM
nem azonosul a társadalomból való kivonulással.
4. A háztartás fenntartható
működésének az alapja: a megfelelő mérték. A
kicsi szép. De a kicsi mértéke nem
egy bizonyos nagyságrend, hanem
a megművelhetőség. Az
UMM számára fontos az egyes háztartás fenntarthatóságához
szükséges alapok (termőterület, energiaforrások, víz stb.)
hosszú távú, megnyugtató módon történő biztosítása. A
háztartás méretének ugyanakkor a
környezettel együttműködő
művelhetőség szab felső határt, ezért a nagybirtokot racionális
alapon fenntarthatatlannak
tartjuk, és nem értünk egyet az agrárpolitikai támogatások
rendszerével.
5. A
Föld talaj, és a
talaj munkálkodásunk alapja; de számos (társadalmi, gazdasági,
szerveződési) szint található e
mellett. Ügyelni kell arra,
hogy lehetőség szerint a háztartás minél intenzívebb
kapcsolatban maradjon a talajjal, amelyen áll, mert a természettel
való közvetlen kapcsolat, a mellett, hogy biztonságot ad, jelképes
és
szemléletformáló
erejű, mint a jóga vagy a meditáció.
Nem cél, hogy mindenki földműves legyen, de mivel az ember
élőlény, be kell látni, a társadalom egyéb szintjei –
áttételesen – a Földdel való kapcsolaton alapulnak. Minden
munkás ügyeljen, hogy a
megalapozó
talajszinteket
ne tegye élhetetlenné.
6. Szemléletünk nem lehet csak
lokális – az udvarkert mozgalom fő hajtóereje a Föld
szeretete és megbecsülése. Erőtlenek vagyunk e nélkül a
szeretet nélkül. Tartsuk szem előtt az egytemes összefüggéseket;
minden mozdulat a Föld
egészére hat, de törekedjünk
arra, hogy hatásaink célja minél közelebb legyen.
7. Közvetlen
cél a függőségek rendszerének
kiváltása. A függetlenség elsősorban az egzisztenciális
kiszolgáltatottság felfüggesztését
jelenti. Ezen túl jelenti a tértől-időtől (helyi és országos
viszonyoktól, aktuális politikai tényezőktől) való
függetlenséget is. Azok a függőségek, amelyek legnehezebben
felszámolhatók, bennünk vannak.
8. Az
udvarkert mozgalom nem alapulhat kizsákmányoláson, csakis
gyarapodáson.
A természet és az
udvarkert eszme közt fellelhető híd: a gyarapodás
megbecsülése. A gyarapodás
azonban az emberi és
természeti környezettel együttműködő gyarapodás: így
elválaszthatatlan az önkorlátozástól.
Ideális esetben minden
gazdaság a saját lehetőségi határáig gyarapodik, nem használ
más, tőle független (anyagi) erőforrásokat, és nem törekszik a
kereteit meghaladó felhalmozásra. Épp ezért elítéjük a
jelenkor gazdaságában kizárólagos haszonelvet.
9. A gazdálkodás alapja az emberi
munka. Az UMM a nagy területet gépi erővel művelő nagygazdaság
helyett a minőséget előállító kézműves gazdálkodást
támogatja.
10. A
fenntarthatóság biztosítéka: a közösség. A közösség nem
társadalmi szerveződés, hanem kulturális kategória. A közösség
nem a háztartáson alapul, fenntartója nem a szokás, nem is a jog
vagy a törvény (bár ezek működésének előremozdítói vagy
akadályai lehetnek), hanem a belátáson alapuló bölcsesség.
Bölcs az, ki felfelé törekszik. Közösség csak a bölcsesség
szintjén, az érdekek szintje felett jön létre. A közösségi
szerveződések létrehozása az UMM kibontakozásának és a jó
élet fenntartásának záloga.
11. A jelen
kor hatalomgyakorlata (akár a tőkés, akár a politikai
hatalomgyakorlat) az UMM kibontakozásában ellenérdekelt, mivel a
stabil, önfenntartó háztartások irányítása és kiaknázása
más, összetettebb társadalmi eszközöket igényel a jelenlegi –
elsősorban a munka és a pénzforgalom kiaknázásán alapuló –
hatalomgyakorlásnál. Nem megengedhető érdekeink képviseletét a
hatalmi tényezők jóakaratára építenünk.
12. A
mérce fokai,
amelyet magunk elé helyeztünk, nem éveket, hanem évszázadokat
jeleznek. A kétarcú idő közegünk és támaszunk: általunk
változik, általa változunk. Otthon lenni a létben nem más, mint
szüntelenül úton lenni. Út az, amin jár az ember. A bölcs
szüntelenül úton van, de tudja, hogy amin jár, az még csak nem
is út.
A csíkhal stratégiája
Az Udvarkert Magyarország Mozgalom kiáltványának
11-ik pontja nyilvánvaló módon pontosításra szorul. Nem lehet
cél a hatalom teljes elvetése – jó esetben minden egyed
rendelkezik például önrendelkezésre jogosító hatalommal. E
helyt ugyancsak nem cél az állam és egyén viszonyának
boncolgatása – ezzel a kérdéssel sok százezer oldalon
foglalkoznak a társadalomtudományok. De azt hiszem, a felismerés
mind világosabb: a jó és gondoskodó állam eszméje, amelyet a
felvilágosodás örökül hagyott Európára, elenyészett.
Nehéz nem észrevenni, hogy mi zajlik körülöttünk.
Az Európai Unió létrejöttével eddig nem látott hatalmi
koncentráció jelent meg – általunk, de fölöttünk. Pontosan
látjuk, hogy milyen nagyságrendű anyagi felhalmozást
jelent ez: a kormány honlapján
folyamatosan pörög egy számláló, a Magyararországnak adott
Uniós kifizetéseket mutatja, a mai napon (2014. április 11-én)
5.435.855.000.000 Ft felett tart. Nem is tudom, hogy kell kiolvasni
ezt a számot:-) Hova jut ez az összeg? Elvileg jó és nemes
célokra – amelyeket nem mi, hanem fizetett diplomaták határoztak
meg. A demokratikus választórendszer, a közelgő EU választások
elvileg lehetőséget adnak arra, hogy akaratunkat szavazatunkkal
kifejezzük. De ki gondolja komolyan, hogy a képviseleti rendszer
valóban alkalmas arra, hogy konkrét kérdésekben valóban
civil álláspontunk érvényesüljön? (Az EU parlamenti rendszerével szemben többször elhangzó, egyáltalán nem „ortodox” kritika: a politikai döntéshozás jelentős részben a választók által nem kontrollálható módon bizottságokban zajlik, amelyek munkája jóformán nem jelenik meg a nyilvánosság előtt.) De egyáltalán: hol
fogalmazódna meg tartalmi az álláspont? Léteznek valódi, civil
társadalmi csoportok, amelyek nem függnek a politikától,
hanem meghatározzák azt?
A megfogalmazott Uniós alapelvek politikai kompromisszumok árán születnek, politikai lobbik akaratát tükrözik. A képviselet, lássuk be, nagyon szerény keretek között érvényesülhet. Arisztotelész szerint a jó kormányzást, a helyes államszervezetet két szélsőség fenyegeti: az önkényuralom és a népuralom, a demokrácia. Sajnos meg kell tapasztalnunk azt – és ez nem a legutóbbi választások, hanem valamennyi 1989 utáni választás tapasztalata –, hogy a demokratikus választás alapvetően politikai érdekcsoportok média által támogatott csatározása, melyben valódi tartalmak a legritkább esetben ismerhetők fel. (Az egyes választó csoportoknak szóló jobb-rosszabb „érdeküzeneteket”, pl. olcsóbb lesz valami vagy több lesz a nyugdíj, nem tekintem tartalomnak.) Fel kell ismerni – és éppen nekünk kell felismerni, akik a képviseleti rendszert Európa közepén évszázadok óta a társadalom pillérének tekintjük – hogy a valóban működő, képviseleti demokrácia nem adottság, amely a demokratikus választási rendszer bevezetésével automatikusan létrejön: hanem kivételes helyzet, több tényező függvénye. Ilyen tényező többek között a társadalom széles (választó)rétegeinek viszonylagos egzisztenciális függetlensége, valamint a demokratikus képviseleti rendszer társadalmi gyökereinek, az értékformálás és képviselet fórumainak megléte, vagyis a demokratikus tradíció.
Európa eszméje, amelyet a bonmot szerint a keleti blokk értelmiségi elitjében élő vágyakozás éltetett 89-ig, régen elenyészett. A hozzánk képest ma is „nyugatnak” számító rendszereknek egyetlen előnye van, és ez a politikai intézményrendszer tradícióinak viszonylagos szilárdsága. (Nem lehet olyan könnyen módosítani a „lejátszási szabályokat” pl. a jogalkotáson vagy a törvényalkotáson keresztül, mint pl. nálunk, mert az határozottabb ellenállásba ütközhet - lásd a magyar alkotmány esetét.) A demokratikus képviselet „keleti formája” viszont kiválóan alkalmas arra, hogy elfedje azt, ami a térségben valóban történik: és ez a hatalomkoncentráció. Az Európai Parlament, és az alapelvekhez alkalmazkodva a Magyar Állam a törvényalkotáson és a pénzmozgások jelentős része feletti rendelkezésen keresztül (adók, valamint a bevételek – pl. pályázati formában való – újraelosztása) már nem csak a társadalmi érdekcsoportok működését befolyásolja, egyeseket kiemelve, másokat háttérbe szorítva a természetesen nagyon objektív pályázati rendszereken keresztül; a törvényi háttér folyamatos változtatásával mind jobban ellenőrzése alá vonja a civil szférát: vagyis az életet, az én életemet, a te életedet, a családok életét. Ismétlejük meg, hogy szem előtt legyen: a jelen kor diktatúráinak hatalmi eszköze: a törvény. (Egy konkrét példa: nézzük a most bevezetett kötelező polgári szolgálat esetét. Az önkormányzat által felfoghatatlan módon kiválasztott személyektől a törvény - ha komolyan veszem - lényegében állandó „rendelkezésre állást” követel. Hogy ki veszi komolyan? Senki. Semmi másra nem jó, mint az egyén kiszolgáltatottság növelésére.)
Hangsúlyoznám, hogy nem pártpolitikáról
beszélek, hanem a hatalomgyakorlásról. A politikában egyetlen
mérőszám létezik: a politikai párt sikere. (Ahogy egy gazdasági
társaságnál is egyetlen mérőszám létezik, a profit). Ez az
egy, vagy a gazdaságot is bevonva, két mérőszám semmiféle
relációban sem áll azzal a csodálatosan gazdag formációval,
amit életnek nevezünk. Az Udvarkert Mozgalom erre az ellentmondásra
kénytelen reagálni.
A hatalom koncentrációjának egyetlen tényező szab határt: az, hogy az ellenőrzés fenntartása leköti a szabad potenciált. (Gondoljunk a diktatórikus rendszerekre: már nincs civil, mindenki ügynök.) Úgy gondolom, hogy a XXI-ik század civil életstratégiája két alapelven nyugszik. Természetesen a hatalommal szempen létezhet ellenállás: Gandhi önfeláldozása példaértékű, de nem hiszem, hogy ez a magatartásforma mindenkitől elvárható. Azt gondolom, nagy általánosságban a következő két alapelvet követhetjük:
ELSŐ CIVIL ALAPELV. Amennyire lehet, keressük a törvényes lehetőségeket, hogy a hatalom gócait (nagyvállalatok, bankrendszer, állam stb.) ne tápláljuk.
MÁSODIK CIVIL ALAPELV. Nehezítsük az ellenőrzés fenntartását: amennyire lehet, legyünk láthatatlanok.
A réti csík „éjjel aktív hal, napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen, a telet az iszapba rejtőzve tölti el. A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. Élőhelyspecifikus faj, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos élőhelytípushoz alkalmazkodott és ettől a környezettől nem tud elszakadni. Az élőhelyének változásakor nem tudja követni a változásokat és emiatt eltűnik az adott területről” - írja a Wikipédia.
A hatalom koncentrációjának egyetlen tényező szab határt: az, hogy az ellenőrzés fenntartása leköti a szabad potenciált. (Gondoljunk a diktatórikus rendszerekre: már nincs civil, mindenki ügynök.) Úgy gondolom, hogy a XXI-ik század civil életstratégiája két alapelven nyugszik. Természetesen a hatalommal szempen létezhet ellenállás: Gandhi önfeláldozása példaértékű, de nem hiszem, hogy ez a magatartásforma mindenkitől elvárható. Azt gondolom, nagy általánosságban a következő két alapelvet követhetjük:
ELSŐ CIVIL ALAPELV. Amennyire lehet, keressük a törvényes lehetőségeket, hogy a hatalom gócait (nagyvállalatok, bankrendszer, állam stb.) ne tápláljuk.
MÁSODIK CIVIL ALAPELV. Nehezítsük az ellenőrzés fenntartását: amennyire lehet, legyünk láthatatlanok.
A réti csík „éjjel aktív hal, napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen, a telet az iszapba rejtőzve tölti el. A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. Élőhelyspecifikus faj, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos élőhelytípushoz alkalmazkodott és ettől a környezettől nem tud elszakadni. Az élőhelyének változásakor nem tudja követni a változásokat és emiatt eltűnik az adott területről” - írja a Wikipédia.
Szent László pénze
Pedig ez is csak töredék, repesze mindannak, ami a teraszon,
beszélgetés közben hangzik el mostanában.
Függetlenség, kiszolgáltatottság: mintha ez lenne az
„alternatívan” gondolkódók vesszőparipája.
Ez persze felszínes.
Tény: a függés kiszolgáltatottá tesz.
Mitől függünk? A nékülözéstől?
Ezt így kevesek mondják.
Úgy tetszik, minden félelem magja: a pénztelenség.
A pénz közkeletű
meghatározása kiüresedett. A közismertető írásokban ezt
találom: értékmérő, felhalmozási, fizetési és forgalmi
eszköz, valamint világpénz a pénz. Elvileg
mindez igaz. Csakhogy saját tapasztalatom nem ez a pénzről. Ahogy
a munkaerő piaci tényezővé vált, a pénz vált függésünk
legfőbb zsarnokává. Már régen nem csereérték, hanem az
életbenmaradás feltétele; minél nagyobb függőségünk, a pénz
annál inkább valódi arcát mutatja meg: nem csereérték, hanem
egzisztenciális feltétel.
Mi következik ebből? A hosszú
távon fenntartható jó élet alapelve,
amelynek megvalósítása elvileg minden politikai eszmerendszer
(vagy arra hivatkozó intézményesülés) végső társadalmi célja
(a fenntartható és
a jó
egyaránt fontos!), sérülni látszik a függőségek rendszerében.
Minden emberi környezet: függésrendszer. Az,
hogy az ember függésben él, egyáltalán nem újdonság. Új
azonban: a függés módja.
Függés a szolgáltatóktól, a munkaadótól, az államtól.
Függés életkörülményeink fenntartóitól, az energia- és
folyóvíz szolgáltatótól, a csatornahálózat fenntartóitól, a
hulladékgazdálkodástól és a telekommunikációt szolgáltató
vállalattól, a biztosítótól és a helyi adókat kivető
önkormányzattól. Függünk a munkaadónktól, és ki vagyunk
szolgáltatva a munkaerőpiac ingásainak. Függünk a benzinár
ingásaitól.
Életünk függés, mert kényelmünknek nagy ára van: a sárga
csekkekben és banki átutalásban megtestesülő havi költség
függések rendszerébe állítja munkerőnket.
A pénz beékelődött közém és világom elemei közé.
Mindenért pénzt kell adnom.
Saját világom elemeivel való közvetlen kapcsolatom megszűnt.
A pénz megkövesedett, mint a több millió éves egysejtű, az
eukarióta.
Kivonulás helyett bevonulás
Az alternatív mozgalmakkal szemben
támasztott leggyakoribb észrevétel, hogy eszmerendszerüket a
kivonulás
fogalma köré építik: mintha az alternatívát a társadalomból
való kilépés jelenthetné.
Nem tudok egyetérteni ezzel a céllal. De a kivonulás elvileg sem
elképzelhető.
Tegyük fel, saját földterületen ökológiai házat építünk
(pl. fenntartható vályog- vagy szalmaházat). Fűtésünket
megoldjuk ágfa gyűjtögetésből, élelmünket idénymunkával
könnyen biztosíthatjuk. Kötelező kiadásainkat – a rezsit, a
függőség rendszerének alapeleme – lecsökkentjük vagy
kiváltjuk.
Működni fog?
Meddig?
Ismerek olyanokat, akik ezt az utat választották. Ezek szép és
tanulságos, emberileg magasrendű kísérletek. Utakat nyitnak, de
úgy tűnik, ezek az utak egyelőre kevesekéi. Számomra csak olyan
megoldás lehet elfogadható, amely mindenki, de gyakorlati szinten
legalább Kárpát-medence nagyságrendben lehetőséget ad a
függőségekek jelen rendszerének felszámolására.
Mit ajánlunk a kivonulás helyett?
Lássuk pontosan az elsődleges célokat, melyek az alternatív
eszméket éltetik. Minden motívum végső soron két szempont alá
rendelhető, ezek: a fenntarthatóság
iránt érzett felelősség (ami a Föld lakahatóságának
megőrzését jelenti az ember számára), és a
jelenlegi társadalom hatalmi központjai által
ránk kényszerített, már említett függőségek
felszámolása.
Ahhoz, hogy ezt a két célt elérjük, nem kivonulnunk kell a
társadalomból: ellenkezőleg, a társadalmon belül kell megtalálni
az alkalmas, rejtett pozíciókat.
Önellátás és önfenntartás
Különbséget tenni a két fogalom között.
Kétségbevonhatatlan cél, hogy az életvitelünk minél
önfenntartóbb legyen. Biztosan nem tudunk kilépni a
pénz-tranzakciók világából: de ezek arányát csökkenthetjük
az életünkben. Három, nagyon triviális döntéshelyzetet említek.
Az első. Át kell gondolni, hogy milyen
fogyasztási cikkekre nincs szükségünk.
(A felesleges dolgoktól megszabadulhatunk a Vaterán, 600 e Ft
értékig adómentesen, a felesleges fogyasztási cikkeket pedig,
miután elfogytak, nem kell beszerezni:)
A második. Fel kell mérni, mit tudunk mással
kiváltani. Köztudott, hogy az egyik
legnagyobb ipar az autóipar – az alternatív szemléletben az autó
mint a háztartásra terhelt költség
jelentkezik. Mozgásra és szállításra szükségünk van – mit
tudunk gépjármű nélkül megoldani? A kerépkpárra szerelt
utánfutó, az állati vonóerő egyaránt számításba jöhet, és
napi szeinten mindez nem utópia. Lehet, hogy kiderül, hogy az autót
csak kivételes alkalmakra használjuk (családi látogatás,
nagybevásárlás stb.) - lehet, hogy ezekre az alkalmakra megoldást
jelentene a közösségi autóhasználat?
Harmadik. Mit állíthatunk elő saját magunk? Első helyen említem
az élelmiszert, és itt játszhat nagy szerepet az udvarkert
mozgalom, amelyről bővebben inkább a Prágai Udvarkert oldalán
írok. E mellett a kézműves termékek is jelentős szerepet
kaphatnak, kinek-kinek tehetsége szerint.
És akkor még nem is beszéltünk olyan szükségleteinkről, mint a
biztonság, egészség, önmegvalósítás vagy lelki béke – pedig
ezek is alapvetőek.
A háztartás
A háztartás egyszerre
zárt és nyitott rendszer: jól leírható, önálló gazdasági
egység, de a világ egészéhez ezer szálon kötődik.
Mind
az ökonómia, mind az ökológia szó
tövében a görög oikosz = „lakás,
ház, háztartás” szótő jelenik meg.
Az ember az élőlények között kiemelt lény –
nem azért, mert számára bármilyen pozíció eleve biztosított
(ahogy azt Darwin szemlélete sugallná), hanem mert hatalma van
arra, hogy Föld és Világ dolgaiban döntsön, és ezt a hatalmat
maga magának vívta ki.
Háztartását kiterjesztette a világra – de
az ezzel járó felelősséget mintha levetné.
Áttetszőség
Az átlagos, két lábon járó emberi lény általában nem az
országos vagy világgazdasági folyamatokat jel általános
mutatókra figyel (pl. termelési hozamok, támogatási lehetőségek
stb.), hanem azokra a jelenségekre, amelyek háztartását érintik.
A háztartás rendületlenül minden társadalom legkisebb, önálló
gazdasági egysége – ám a modern társadalom nagy erőkkel
próbálja koherens egységeit atomizálni.
Alapvető szempont, hogy gazdasági tevékenységünk
közepére saját háztartásunk
fenntarthatóságát állítsuk.
Ez nem pusztán szemléleti különbség: fel kell
ismerni, hogy a háztartás és az állam közötti terület
konfliktusok eredője. Miért? Mert érdekeik gyakran különbözők,
sőt, ellentétesek: a „gondoskodó
állam” ideája régen összeroskadt.
Fel kell ismernünk ennek a harcnak a természetét,
és világosan kell látnunk az érdekeinket.
Kiváltképpen figyelnünk
kell a
határérterületekre. Milyen bevétel határig adómentesek egyes bevételi
formák? Az őstermelők például 600 e Ft határig
bevallásmentesen, 7 m Ft-ig adóbevallás készítése mellett
mentesülnek az adófezetés alól (saját előállítású javak
esetén); saját használati cikkek értékesítése (például ha a
feleslegessé vált
kerékpárt eladom Vaterán) évi 600 e Ft határig adómentes.
Legális keretek közt is lehet lépni az áttetszőség felé.
Az elsődleges cél nem
a demonstráció, nem a harc, nem a figyelemfelkeltés, hanem eltűnni
az ellenőrző hatalmi rend tekintete
elől, kihasználva nehézkedéseit. De
vigyázzunk: a láthatatlan ember
szükségképpen összeütközésbe kerül a hatalommal. (Olvassuk
újra Wells meghökkentő Láthatatlan emberét!)
Mindennél beljebb
Alapvetően kivonulás ellenes vagyok.
Önellátás?
Nem!
A cserét, a józan mértékű kereskedelmet szükségtelen, sőt, ártalmas kiküszöbölni.
Önellátás?
Nem!
A cserét, a józan mértékű kereskedelmet szükségtelen, sőt, ártalmas kiküszöbölni.
Ha nem lenne
csere, akkor hogy érvényesülnek a képességek? Egy-egy jobb
képességű ember által létrehozott alkotás (akár gondolat,
eszme, akár tárgy, akár más természetű érték legyen az)
hogyan jutna el a
többihez? Hogy valósulna
meg a tökélesedés,
ha nincsen csere?
Alapkérdés viszont, hogy szervezzük meg a természetes,
háztartás-léptékű cserék rendszerét, hogy minél jobban
kiküszüböljük a nagykereskedelemtől való függést.
Nyilvánvaló, hogy a fenntarthatóan működtethető, viszonylag
kevéssé kiszolgáltatott, önfenntartó háztartás alapja a kis
léptékű, átgondolt rendszerek átgondolt működtetése.
Nem a kivonulás a cél, ellenkezőleg; minél beljebb kell vonulni,
az élet, a társadalom, és a létezés iránt való szeretet magja
felé.
Minden döntésünk egy-egy apró lépés lehet az önfenntartás és a földi létezők iránt való szeretet világába. Ha elindulunk, egyre jobban megtetszik majd, hogy ez az út nem mellékösvény, félreeső gyalogcsapás, hanem a jó és fenntartható élet országútja.
Minden döntésünk egy-egy apró lépés lehet az önfenntartás és a földi létezők iránt való szeretet világába. Ha elindulunk, egyre jobban megtetszik majd, hogy ez az út nem mellékösvény, félreeső gyalogcsapás, hanem a jó és fenntartható élet országútja.
Már csak az a kérdés, hogy mit használjunk az „alternatív”
jelző helyett... Legyen ez a szó a valódi?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése